Oh az az átkozott esĹs nyárvégi éjjel! Mily átkozottul jó volt! :) Fojtó bassline-okban elmerülve, vidám groove-ok hátán vágtázva tettük meg ötórás kalandunkat az elektronikus gyönyörök kertjében. Szárnyaltunk a tech-house, chicago house, detroit techno és elektro hangjaival telt birodalomban. Ha éreztük, alattomos fáradság készül becserkészni felszabadult lelkünket, elég volt a dj-pultra pillantanunk: a lemezjátszók mögött masszív és kimeríthetetlen energiaforrásként állt a csoda: CARL COX, és csak ennyit mondott: Its good to be bad, come on!
Folytathatnánk az elcsépelt frázissal, aki ott volt, aki nem.. blablabla A lényeg azonban mindössze ennyi: a 2003 augusztus végén megismételhetetlennek hitt Palace-záró idén visszaköszön. Birka, ki elmegy mellette.
CC: Nem emlékszem olyan pillanatra, mikor ne szóltak volna otthon a soul dallamai. A zene szeretetében nőttem fel. Mindig lenyúltam a szüleim 45től a 70es évekig gyĹąjtött soul-lemezeit és akkor az egész család ezt hallgathatta a nappaliban! Azt hiszem, ezek voltak a legkorábbi jelei a későbbi szenvedélyem kialakulásának, nevezetesen, hogy ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy zenével szórakoztassam a körülöttem lévőket.
10 évesen már a zsebpénzem minden egyes fillérjét lemezekre költöttem, 15 évesen pedig megkaptam életem első lemezjátszóit, és ettől kezdve annyit játszottam, amennyit csak bírtam! A 80as években fedeztem fel a disco-t és a hip hopot, de fordulópontot az elektronikus zene felé 1986, Brighton és a korai acid house kristálytiszta, borzongató trillái jelentették. Aztán jött 1988 és a Summer Of Love, a mindent meghatározó, feledhetetlen élmény: napkeltekor játszottam London külvárosában. Ez volt számomra a nagy áttörés. Bevillant, hogy három lemezjátszót kéne használnom. És ekkor azon a ködös vasárnap reggelen 15.000 fáradt lábú partiarc hirtelen összeszedte magát és újult erővel akcióba lendült! Azóta is folymatosan csörög a telefonom, jönnek az ajánlatok a három-lemezjátszós varázslónak.
Elég szerencsés voltam ahhoz, hogy az angol klubkultúra és elektronikus zenei történelem legjelentősebb momentumainál ott legyek: játszottam Danny Rampling legendás klubjának nyitóbuliján, dolgoztam Oakenfolddal és rezidens lehettem Brighton neves clubjában, a ZAP-ban.
DJ-hírnevem megalapozása után a produceri munkára fókuszáltam, első kiadványom, az I Want You 1992-ben jelent meg. És egyszer csak a lemezem 23. volt a százas angol listán! Annak ellenére, hogy a következő, Does It Feel Good To You szintén a top 40-ben landolt, a kereskedelmi siker volt az, amire sosem vágytam. Nem ez, hanem valami megfoghatatlan vonzott a zenélésben.
Mindig is nagyon globálisan gondolkoztam, ez valahol a zenémben is megnyilvánul, próbálom ledönteni az emberek közt létező fizikai és kulturális határokat. Alapjában véve azonban a szívem a house-hoz és a techno-hoz húz, ezért fordultam vissza az undergroundhoz és próbáltam felkutatni a gyökereimet akkor, mikor a karrierem afelé tendált, hogy popsztár váljék belőlem.
Az utóbbi pár év igazán elképesztő volt. Beutaztam a világot, játszottam Dél-Afrikától Izraelen át Ázsiáig mindenütt; szerepelhettem az angol klubéletet bemutató kultfilmben, a Human Traffic-ban; és új kiadókat alapítottam Ultimatum Breaks illetve Intec néven. Rendszeresen mixelek a Radio 1 adásában, és kiadtam pár sikeres mixalbumot. Számos díjat kaptam szakmai elismerésül, például az IDA magazin az év dj-jének, a Muzik a legjobb angol dj-nek választott.
Ennyi fantasztikus esemény közül nehéz lenne megragadni a csúcspontot - valahol a Love Parade és a Millennium körül lehetett. Másfélmillió klubbernek játszani Berlinben valami megfoghatatlan dj-élmény! Ugyanakkor abban a szerencsében is részesültem, hogy kétszer élhettem át az ezredfordulót: egyszer Bondin, aztán repülőre pattanva Honolulun, Hawaii-on.
Időközben feladtam egyes rezidenciáimat, hogy többet producerkedhessek. De ne aggódjatok, zeneírás, remixelés, prezentációk és kiadó-menedzselések mellett azért folyamatosan játszok olyan helyeken, ahol együtt bulizok veletek, akik annak fogadtok el, ami vagyok!
