Pulzar

... Nemrégen még az ő bulijaik vonzották a legtöbb fiatal lányt, és a fintorgó másodrendűek szerepét azok a még elmaradottabb rock and roll-hívők játszották, akik az AC/DC-t és a The Cultot részesítették előnyben a Primusszal és a Body Counttal szemben. Az áthangolódás a kemény rock and rollról a technó befogadására sokkalta nagyobb önmegtagadást igényel, mint az átállás a Guns 'n Rosesról a Rage Against the Machine zenéjére. Ez az előbbi váltás ugyanis együtt jár a narkotikum megváltoztatásának szükségével. Rock'n roll is an alcohol – állítják a hard core technorajongók. Persze van ebben jó adag túlzás, hiszen a rock and roll ugyanúgy marihuána is, meg amfetamin, heroin, kokain, crack, barbiturát, pszilocibák és LSD. De az is igaz, hogy „néhány söröcske” mindig hozzájárul a rock and roll tudatállapot megalapozásához. A technokultúrában az alkohol egyáltalán nem játszik szerepet. Se sör, se bor, se vodka, se konyak, se pezsgő. (Na, talán egy sör egyszer egy héten, hogy ne keveredjünk az ortodoxia gyanújába.) Az alkohol azonban általában véve nem elfogadott: elnehezít, leveri az embert a lábáról, felkelti az agressziót, lelohasztja az erekciót, tompítja az érzékenységet, a „kemény férfi” szexista modelljét teremti meg. A technokultúra pedig az emberek közötti szimpátiára, szexuális harmóniára, a nemek egyenjogúsítására, az egészségre – bizonyos józan keretek között – és a valóságra való lehető legteljesebb szellemi nyitottságra épít. A technóval kapcsolatban eléggé általánosan elterjedt vélekedéssel ellentétben, hívei nem kóstolnak bele a stimuláns szerekbe – a kokainba és amfetaminba, vagy bármi más pszichotrópba, amelyek metabolikus függőséget okoznak, vagy túladagolásuk halálos lehet. Hozzáállásuk: why not – ám dekadencia nélkül és nem mindenáron. Ami összeköti a két kultúrkört, a rock and rollt és a technoidot: a pszichedélikus szerek elég elterjedt használata, különösen a könnyű drognak számító marihuánáé és hasisé. A „technokraták”, nem úgy, mint a rock and rollért rajongó fiatalság, bizonyos distanciával kezelik az erős pszichedélikus szereket, hiszen tudatában vannak azok káros hatásaival. Tagadhatatlan, hogy a technománok többségének számláját LSD-vel, illetve gombával, vagyis meszkalinnal tett utazások terhelik, az általános preferencia azonban inkább a rafináltabb működésű drogok felé tolódik, melyeknek az ára is magasabb. Első számú szerré e körökben a már említett ecstasytabletta vált, mely többféle megjelenési formában és kémiai összetételben hozzáférhető minden magára valamit is adó technoklub foyerjában. Már a nyolcvanas évek végén kezdte kiszorítani az alkoholt a technoklubokból az energy drink nevezetű folyadék. Ezek a teljes mértékben legális, dobozos vagy palackozott tápláló és serkentő italok minimális káros mellékhatással rendelkeznek, mégis hiába keresnénk őket a természetes táplálkozási szaküzletekben. A legnépszerűbb márkák ezek közül – a Pudray's, a Red Bull, a Paradise, a Flying Horse vagy a német XTC – mostanában már kaphatók (ha nem is túl nagy választékban) a legtöbb nyugati élelmiszerüzletben, valamivel nagyobb választékban az underground lemezboltokban, leginkább pedig a technozenét szolgáltató klubokban. Az energiaitalok laboratóriumokban ásványi sókból, vitaminokból, mészből, taurinból (nem fehérjeépítő aminosav), tonizáló anyagokból összeállított, rafinált keverékek, melyeknek furcsa, csípős ízük van, ami a régi jó népi lengyelországbeli narancsleveket idézi az ember emlékezetébe. Az „energy drink business” Nyugaton egy egyre gyorsabban fejlődő iparág, a gyártó cégek pedig igen gyakran szponzorálják az egyre nagyobb technorendezvényeket. Ezeknek az italoknak az alapja nem az eddig említett anyagok valamelyike, hanem egy Dél-Amerika trópusi erdőiben vadon növő lián, a guarana növény (Paullinia Cupana) magvaiból készült kivonat, amelyet egy ideje ültetvényeken is termesztenek, főleg Brazíliában és Venezuelában. E növénynek az emberi szemgolyóhoz megtévesztésig hasonlító fekete- fehér magvaiból készült kivonata emberemlékezet óta általánosan elterjedt az Amazóniában és környékén élő indián törzsek tradíciójában mint energetizáló szer és afrodiziákum. A guarana magvai titokzatos, a tudomány által eddig nem vizsgált éterolajat tartalmaznak, vagyis nagyon nagy mennyiségben (4–5%) guaranin-alkaloidokat, melyek a koffeinok csoportjához tartoznak, de szemben a kávémagvakból kinyert koffeinnel (0,3–2,5%), ezek nem hatnak izgatólag a gyomorra. A guarana az utóbbi évek világsikere nyomán sokféle alakban megjelent a piacon, tabletták, szirupok, magőrlemények, csokoládé és joghurtok adalékaként. Az egyik legnépszerűbb energiaitalt úgy is hívják, hogy Guarana, de bármelyik italból igyék is az ember a fent említettek közül, néhány csésze erős kávé hatásához hasonló feldobottságot fog érezni – a kávé palpitációs mellékhatásai nélkül. Vannak, akik azt állítják, hogy az energiaital nagyobb mennyiségben fogyasztva lassanként az amfetaminnal, sőt a kokainnal határos magasságokba emeli őket, de ezeket az újfajta „szeszes italokat” kedvelőik többnyire határozottan a „soft” kategóriába sorolják. Mindamellett az energiaitalokat nehéz volna úgy meghatározni, mint a Coca-Cola egy megújult változatát – az ár, amit ezért az élvezetért fizetni kell, kétségkívül jóval magasabb, ahogy esetleges befolyása is erősebb a tudati működésekre. Nem ajánlott csak úgy éhgyomorra bedobni egy energiaitalt – és ami a legfontosabb, nem illik alkohollal keverni. A gyakorlatban egyébként ritkaságszámba mennek az ilyen jellegű keverékek, az energiaital-ivók többsége úgy vélekedik ugyanis, hogy a Red Bull után az alkohol nemcsak hogy nem esik jól, de elszabadítja a kellemetlen „fent-lent” típusú szenzációkat is. A narkotikum fajtája sok mindent elárul arról, ahogyan a technozenéhez közelítenek ezekben a körökben. Az ecstasy, összekötve az energiaitalokkal, szokatlan mértékben megnöveli a hallott ritmus vagy hangzás tagoltságát. Az ecstasyt fogyasztó ember elképesztően fogékony a hang anyagi tulajdonságaira: telítettségére, súlyára, mélységére és faktúrájára, egyszóval a hang minőségére. Ezek az emberek többsége számára normális lelkiállapotban homályos kategóriák, vagy éppenséggel nem jelentenek semmit. A technoheadek számára kevésbé fontos a melódia lineáris kifejlése, vagyis a harmónia: egy bonyolult futam, vagy néhány szubtilis akkord ízlelgetése nagymértékben az intellektuális analízisre és a mű folyamának emlékezetére apellál. A technó ezzel szemben a befogadás „itt és most”-jára épít, a zene „belsejében való létre”, nem pedig arra, hogy meghallgassuk és „elgondolkodjunk” rajta. Hasonló, pszichedélikus elven működik a ritmus a technóban – az idegrendszer dinamikus komponenseként funkcionál, és csak másodsorban mint a zenemű „csomagolása” (ahogy az a jungle- stílusban jut szerephez – lásd később). A ritmusszekció szerepe a technozenében valamelyest a reggae-zenére emlékeztet. A különbség elsősorban az, hogy ez utóbbi esetében a lüktetés inkább vegetatív jellegű, egyfajta „szívmasszázs”, mely visszaállítja a természetes szívverést, a technoritmus viszont stimuláló ritmus (az itt később tárgyalandó ambient stílus kivételével), mely az emberi szervezetet felfokozott működésre készteti, és a stressztartalékok aktív kisüléséhez vezet.

Technó – a jövő kultúrája
(legalábbis ami a közeljövot illeti)
W. J. Bockie és D. J. Fever

Lóky Tamás fordítása.

Megjelent: Techno – Kultura przysz3ooci címen lengyelül 1995-ben
(Brulion, 27: 99–127).