Pulzar

forrás: MOHAonline

A téma nem először generált indulatokat a zenebarát közösségben, eddig azonban sok előrelépés nem történt a jogkezelőre vetített gyűlöletpercek levezénylésén túl. Szerdán a VII. kerületi Kaszinóban rendeztek kerekasztal-beszélgetést az érintett felekkel, hogy újragondolják a szerzői és kiadói jogok érvényesítésének lehetőségeit.

Az esemény mintegy harminc résztvevővel zajlott, jelen voltak művészek, jogászok, rendezvényszervezők, civil és politikai szervezetek képviselői, valamint a sokat szidott jogkezelő társaságok tagjai is. Utóbbiak meghívót nem kaptak, ezért csak magánemberként adhattak hangot véleményüknek. Hamar kiderült, jól tették, hogy eljöttek, mert szükség volt a bemutatkozásra: a megjelent cikkek és posztok gyakran már a különböző szervezetek tevékenységi körét is összekeverték, így pedig szinte lehetetlen átlátni az amúgy sem egyszerű jogi szituációt.

A VOLT Fesztiválon a hatóság a MAHASZ-szal karöltve lépett fel, ők a hangos kiadványok jogtalan többszörözése ellen küzdenek, míg a szintén sokat emlegetett - bár a fesztiválos akcióban részt nem vevő - Artisjus a felvételek nyilvános helyen történő bemutatásáért fizetendő jogdíjakat kezeli. A többszörözött hanghordozókat - pl. egy digitalizált bakelitet - a MAHASZ-nál jogosítani kell darabonként vagy éves átalánydíjért (ugyanis a lemezt a másolás után akár el is adhatom). Mivel azonban a magáncélú másoláshoz ilyen típusú engedélyeztetés nem szükséges, a fizetést elmulasztó előadó esetében legegyszerűbben tettenéréssel bizonyítható a jogtalan használat. És itt jönnek a képbe az egyenruhások meg a problémák.

A rajtaütésszerű  ellenőrzésnek ugyanis mindig kárát látja a DJ, a szórakozóhely, a szervező csapat,és nem utolsósorban a közönség is, függetlenül attól, hogy az adott eseményen valóban történt-e jogsértés. A rendőrségi szakértő akár hetekig is lefoglalva tarthatja egy DJ lemezeit, laptopját, mire kideríti, hogy minden a legnagyobb rendben zajlott. A probléma súlyát érzékelteti, hogy a magyar rendezőóriás Sziget Szervezőiroda munkatársai is kiemelt prioritással próbálnak megoldást találni a problémára. 

Az esettel kapcsolatban a MAHASZ-tagok - bár a razziák az ő közreműködésükkel zajlottak - is sajnálatukat fejezték ki és elismerték, nem ez a megfelelő mód a jogérvényesítésre. A megoldást valószínűleg egy egyszerűbb, átláthatóbb jogosítási rendszer jelentené, amelyben a sarki kávézóban szárnyait próbálgató selectortól kezdve a sportcsarnokokat megtöltő világsztárig mindenki a maga súlycsoportjának megfelelően tudná leróni tartozását a többi művész felé, egy ellenőrzés során pedig a buli lelövése nélkül tudná bizonyítani, hogy nincs ok az intézkedésre. Ehhez a koncepcióhoz egyébként éppen a sokat szidott átalánydíjas rendszer áll a legközelebb, melynek résztvevői automatikusan felhatalmazást kapnak a tracklistájukon lévő számok többszörözésére és lejátszására, függetlenül attól, hogy milyen módon jutottak hozzá az anyagokhoz. Az elterjedt állásponttal szemben az így befolyt összegekből minden jogosult művész megkapja a jussát, függetlenül attól, hogy egy nagy kiadónál szerződött hazai művészről vagy egy külföldi underground producerről legyen szó. Kissé felemás helyzetet teremt azonban a tény, hogy míg a MAHASZ deklaráltan fel kíván lépni a jogosulatlan többszörözéssel, kalózkodással szemben, addig az átalánydíj az ilyen módon beszerzett művek előadását is jogosítja. Ez a kérdéskör azonban már sokkal mélyebben gyökerező problémákhoz vezet el. 

A szerzői jog hatáskörébe tartozó alkotások jellegge annyira megváltozott az utóbbi években-évtizedekben, hogy a klasszikus fogalmakat sok esetben már lehetetlen értelmezni. Ma már szinte mindenki képes egy eredeti adathordozóról elhanyagolható befektetéssel tetszőleges számú tökéletes másolatot készíteni. Az így megjelent új terjesztési formákat és szabad licenceket - amilyen például aCreative Commons - a mai magyar szerzői jogi környezetben nehezen vagy egyáltalán nem lehet elhelyezni, így nem tisztázott például, hogy mi lesz a DJ-k által befizetett jogdíjaknak azon részével, amely olyan szerzőt illetne, aki nem vár javadalmazást a műve felhasználásáért.

Még nehezebb kérdés annak az eldöntése, hogy egy alkotást mennyi ideig védjen a szerzői jog. A Kalózpárt például a jelenlegi, a szerző halála után több évtizedig érvényes védelem helyett a megjelenés időtartamától számított 5 éves korlátozást javasol, mondván, ha ennyi idő alatt nem térül meg a mű előállítása, akkor soha nem is fog. Egy örökzöld sláger alkotóját ez persze nem vigasztalja, de nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy egy művész munkájában ugyanúgy fontos szerepet játszik a művet később élvező társadalom által gyakorolt hatás, mint mondjuk a tehetség. A megszólalók szerint szimpatikus kompromisszumnak tűnik - bár a kérdés nyilvánvalóan még rengeteg egyeztetést igényelne -, hogy az alkotók maguk határozhassák meg a műveikre érvényes szabadalmi időt, így a szabad licencben gondolkodók lemondhatnának jogaikról, míg a klasszikus szerzői jog híveinek érdekei sem sérülnének.

Az ilyen változások kiharcolásához azonban olyan széles társadalmi támogatottság szükséges, amely már képes ösztönözni a törvényhozást a jogszabályok felülvizsgálatára. Ameddig viszont csak arctalan forradalmárok osztják az észt, sok esetben a jogi lehetőségek ismerete nélkül, még az igényeket sem lehet megfogalmazni. A kaszinós összejövetel azért volt fontos állomás, mert szemtől szemben kiderülhetett, hogy ahogy a DJ sem azért utálja az ellenőrzést, mert lopott, úgy a jogkezelőket sem szabad az alkotók vérét szívó piócákként elképzelni. A történetnek az ígéretek szerint lesz folytatása, így az összes érintett összefogásával remélhetőleg eljuthatunk egy korszerű szerzői jogi szabályozáshoz és egy arányos jogkezelési rendszerhez.