Ilyenfajta automaták
ezerszámra akadnak, de a technozenészek csak néhány típushoz
nyúlnak (pl. a Roland TR 808-as és 909-es). A választék nem túl nagy,
mert ennek a néhány tízezer elektromos hangszeren játszó zenész
által megtalált mély és karakterisztikus hangzásnak a reprodukálása
nagyon nehéz feladat elé állítja a zenei berendezések egyre újabb
generációinak gyártóit. Akár a biológiai evolúció esetében, a
természetnek időbe és sok-sok próbálkozásába telik, hogy létrehozza
az élőlényeknek azt az értelmes faját, amely aztán kitart évezredekig.
A technóban használatos ütőhangszerek különleges hangzása pedig
az afrikai ütősökhöz való hasonlatosságuknak köszönhető. A
legfontosabb a dobverő lüktetése (bass drum), lehetőleg olyan
tempóban, hogy annyira felgyorsítsa a szívverést, amennyire az az
epileptikus és transzállapotban szokott lenni. Hasonló a helyzet a
szintetizátorokkal is, mint a dobgépekkel. Roland TB 303-as, MC 202-
es, és SH 101-es, a Moog, az Oberheim és a Korg cég monofon
modulátorai, mindenféle fura zajgenerátor, lehetőleg ezüst vagy arany
színben. Tulajdonképpen csak ezek a gépek játszanak szerepet. Ezek
a modellek nem térnek el egymástól különösebben sem áruk, sem
programozási lehetőségeik tekintetében, kizárólag csak
hangzásukban. Ugyanúgy, ahogy a régi zene előadóinak körében
többre tartanak egy tizennyolcadik századi lantot, mint egy új
hangszert maximálisan felsrófolt paraméterekkel, a technozenészek
körében is egyre magasabb áron kelnek el a régi hangszerek! Azzal a
különbséggel, hogy egy régi hangszer ebben az esetben legfeljebb
harminc évvel ezelőtti modell. Különösen kényesek ezen a téren az acid
technó nevű irányzat (lásd később) képviselői. Ezeknek a zenészeknek
kutatásaikban egészen az arany 60-as évekig kellett visszanyúlniuk,
hogy megtalálják a nekik megfelelő, új hangzássavanyítót.
A technozenészek körében az új technológiának csak akkor van esélye
az elfogadtatásra, ha az a régi lehetőségeit fejleszti tovább, nem
csorbítva annak sajátos erényeit. A távolságtartás az újdonságokkal
szemben nemcsak a régi hangszerek iránti előszeretetben nyilvánul
meg, hanem legalább annyira a kompaktlemeztől való idegenkedésben
is. A számítógépes hangrögzítést és -átalakítást szükséges rosszként
kezelik, és olyankor használják, amikor a régi technika nem
megbízható például a hang samplerrel való megmunkálásában (a
zenészeknek ma már CD-n kiadott hatalmas samplingikon-kollekciók
állnak rendelkezésükre, melyek a számítógépes formatervezők által
használt, előrajzolt, grafikai mintakészletekre emlékeztetnek), vagy a
felvételek kereskedelmi terjesztésében.
A műértő technozenei gyűjtemények többnyire azonban analóg
rendszerű felvételekből állnak. A stúdióban, a diszkókban, a
koncerteken a DJ-k legszívesebben vinillemezekkel dolgoznak. Ez a
furcsa konzervativizmus onnan ered, hogy az analóg hangrögzítés
ami szó szerint analóg formája a hangok leképezésének sokkal
tökéletesebb, mint a számítógépes-digitális hangrögzítés. A hang
digitalizációja megnyirbálja például az ún. harmonikus tónusokat és a
szintúgy a technozenében lényeges, a már nem hallható
infrahangokhoz közeli (de tudat alatt érzékelhető), nagyon alacsony
frekvenciájú hangok tartományát. A technozenében, melynek alapja a
cizellált hangzás, ilyenfajta rezignáció elfogadhatatlan. Az Iridial Disc
(egy ismert technozenei lemezkiadó) által elterjesztett népszerű
szlogen: Analog adored, digital deplored, vagy az egyik jelentős
londoni lemezkiadó neve: Save The Vinyl! (Óvd a vinilt!) a technostílus
nonkonformizmusáról árulkodik.
Technó a jövĹ kultúrája
(legalábbis ami a közeljövot illeti)
W. J. Bockie és D. J. Fever
Lóky Tamás fordítása.
Megjelent: Techno Kultura przysz3ooci címen lengyelül 1995-ben
(Brulion, 27: 99127).