Pulzar

Ilyenfajta automaták ezerszámra akadnak, de a technozenészek csak néhány típushoz nyúlnak (pl. a Roland TR 808-as és 909-es). A választék nem túl nagy, mert ennek a néhány tízezer elektromos hangszeren játszó zenész által megtalált mély és karakterisztikus hangzásnak a reprodukálása nagyon nehéz feladat elé állítja a zenei berendezések egyre újabb generációinak gyártóit. Akár a biológiai evolúció esetében, a természetnek időbe és sok-sok próbálkozásába telik, hogy létrehozza az élőlényeknek azt az értelmes faját, amely aztán kitart évezredekig. A technóban használatos ütőhangszerek különleges hangzása pedig az afrikai ütősökhöz való hasonlatosságuknak köszönhető. A legfontosabb a dobverő lüktetése (bass drum), lehetőleg olyan tempóban, hogy annyira felgyorsítsa a szívverést, amennyire az az epileptikus és transzállapotban szokott lenni. Hasonló a helyzet a szintetizátorokkal is, mint a dobgépekkel. Roland TB 303-as, MC 202- es, és SH 101-es, a Moog, az Oberheim és a Korg cég monofon modulátorai, mindenféle fura zajgenerátor, lehetőleg ezüst vagy arany színben. Tulajdonképpen csak ezek a gépek játszanak szerepet. Ezek a modellek nem térnek el egymástól különösebben sem áruk, sem programozási lehetőségeik tekintetében, kizárólag csak hangzásukban. Ugyanúgy, ahogy a régi zene előadóinak körében többre tartanak egy tizennyolcadik századi lantot, mint egy új hangszert maximálisan felsrófolt paraméterekkel, a technozenészek körében is egyre magasabb áron kelnek el a régi hangszerek! Azzal a különbséggel, hogy egy régi hangszer ebben az esetben legfeljebb harminc évvel ezelőtti modell. Különösen kényesek ezen a téren az acid technó nevű irányzat (lásd később) képviselői. Ezeknek a zenészeknek kutatásaikban egészen az „arany ’60-as évekig” kellett visszanyúlniuk, hogy megtalálják a nekik megfelelő, új „hangzássavanyítót”. A technozenészek körében az új technológiának csak akkor van esélye az elfogadtatásra, ha az a régi lehetőségeit fejleszti tovább, nem csorbítva annak sajátos erényeit. A távolságtartás az újdonságokkal szemben nemcsak a „régi hangszerek” iránti előszeretetben nyilvánul meg, hanem legalább annyira a kompaktlemeztől való idegenkedésben is. A számítógépes hangrögzítést és -átalakítást szükséges rosszként kezelik, és olyankor használják, amikor a régi technika nem megbízható – például a hang samplerrel való megmunkálásában (a zenészeknek ma már CD-n kiadott hatalmas „samplingikon”-kollekciók állnak rendelkezésükre, melyek a számítógépes formatervezők által használt, előrajzolt, grafikai mintakészletekre emlékeztetnek), vagy a felvételek kereskedelmi terjesztésében. A műértő technozenei gyűjtemények többnyire azonban analóg rendszerű felvételekből állnak. A stúdióban, a diszkókban, a koncerteken a DJ-k legszívesebben vinillemezekkel dolgoznak. Ez a furcsa konzervativizmus onnan ered, hogy az analóg hangrögzítés – ami szó szerint analóg formája a hangok leképezésének – sokkal tökéletesebb, mint a számítógépes-digitális hangrögzítés. A hang digitalizációja „megnyirbálja” például az ún. harmonikus tónusokat és a szintúgy a technozenében lényeges, a már nem hallható infrahangokhoz közeli (de tudat alatt érzékelhető), nagyon alacsony frekvenciájú hangok tartományát. A technozenében, melynek alapja a cizellált hangzás, ilyenfajta rezignáció elfogadhatatlan. Az Iridial Disc (egy ismert technozenei lemezkiadó) által elterjesztett népszerű szlogen: Analog adored, digital deplored, vagy az egyik jelentős londoni lemezkiadó neve: Save The Vinyl! (Óvd a vinilt!) a technostílus nonkonformizmusáról árulkodik.


Technó – a jövő kultúrája
(legalábbis ami a közeljövot illeti)
W. J. Bockie és D. J. Fever

Lóky Tamás fordítása.

Megjelent: Techno – Kultura przysz3ooci címen lengyelül 1995-ben
(Brulion, 27: 99–127).