Teljesen jogos, ha valaki a The Maghreban nevet olvasva a klubokat huzamosabb ideje lázban tartó afro-, arab-hullám tónusában képzeli el a bulit. Első olvasatnak tök oké, tényleg esélyes jópár kör ebből a hangulatból is, viszont az a helyzet, hogy a külső-londoniként rave-ről rave-re cseperedő, hardcore dzsungelistaként öntudatra ébredő, és egyébként hiphop, jazz, dub, world music-fanatikus Ayman Rostom érthetően kicsit máshonnan közelít, és észak-afrikai, közel-keleti zenei asszociációi egészen más ívben kerülnek elő, mint a téma kirakatarcainál.