Pulzar

Neve: techno. Létrejöttét annak köszönheti, hogy bár az elmúlt évtized nem hozta vissza a ’70-es évek ifjúsági kultúráját (mely a saját törvényei szerint fejlődött tovább, egyre inkább az alsó középosztály – a kisvállalkozók, McDonald’s-os hivatalnokok és félvilági luxusra aspiráló bűnözők – szórakozásává vált), a diszkós-rockos-szimfonikus inspirációt elég váratlanul mégis a magukénak kezdték elismerni a civilizációellenes, nonkonformista, egalitárius nézeteket valló csoportok, akik a primitív folklór és a pszichedélikus szerek iránt érdeklődtek. És íme, előállt az első olyan alakzat, amelyre eredményesen alkalmazható az agyonhasznált posztmodernizmus terminus. Ezt az alakzatot ma technokultúra néven ismerjük. 1988-ban a brit fiatalság péntek délutánonként a nagyvárosokból tömegesen a környékbeli kisebb településekre vagy ipari körzetekbe kezdett kiáramlani. Ezek az utazások egy-két napig tartottak. A közbeeső idő alatt pedig ezrek találkoztak elhagyott szerelőcsarnokokban, raktárépületekben, vagy egyszerűen a szabad ég alatt az úgynevezett rave partikon, hogy megszabaduljanak az egész heti stressztől és frusztrációtól a reggelig tartó táncos tömegrendezvényeken. A tíz-egynéhány órás szeánszok idején a hangárok belső terét stroboszkópok és lézeres berendezések fényei világítják meg, és rögtönzött színpadain tűnnek fel a modern rockzene eljövendő csillagai. Ezek az előadók – Stone Roses, Happy Mondays, Inspirial Carpets, Jesus and Mary Chain, The Charlatans vagy az amerikai dready-playboy, Lenny Kravitz (hogy csak a legismertebbeket említsük) – másoktól elég jól megkülönböztethető zenét játszottak, amely stílusában az amerikai rockzene pszichedélikus hullámához állt legközelebb a Flower Power és a Haight Ashberry of San Francisco szabadcsapatának idejéből. A tengerentúlon az élőben előadott zenék árnyékában 1988-tól a chicagói és detroiti kis kiadóknál kezdenek megjelenni az erősen elektronikus, programozott tánczenei újdonságok. A chicagói irányzat 1988-ra rendkívül népszerűvé válik, és a rave-mozgalom kezdi felváltva használni a house elnevezést, illetve annak brit változatát, az acid house-t. Nemsokára az ifjúság nyelvében a rave szó az aciddel rokon stílusú zenékhez kapcsolódó mindenféle „tömegőrület” szinonimájaként állandósul. A rave- és acid house-megmozdulások legnagyobb sztárja nem valamilyen zenei előadó, hanem egy jelentéktelen kis tabletta, az ecstasy volt. Ez az új, kultusszal övezett pszichedélikus szer, melynek hatóanyaga a szerecsendióból kivonható MDMA nevű alkaloid, villámgyorsan túlszárnyalta az LSD népszerűségét (amely, ha nem tűnt is el a partikról, a marihuánához hasonlóan visszaszorult a második sorba), mint ahogyan a klasszikus, egészségre ártalmas serkentőkét is (kokain és az amfetaminok). Az acid house-mozgalom grafikus szimbóluma a Smiley lett, ez a ’70-es évek lomtárából előásott ikonogram, mely valamikor a Keep smiling! jelszóval együtt volt divatban. Az acidmozgalom főbb központjai London és Manchester- Madchester lettek, hírük pedig villámgyorsan eljutott az öreg kontinensre, és rövidesen partikra igyekvő autók ezrei torlódtak össze az Amsterdam, Lyon és Hamburg környéki országutakon. Amint a rave-parti jelensége kezdett járványszerű méreteket ölteni, az angol sajtó megkongatta a vészharangot. A The Sunban megjelent „The Evil Face of Acid House” című írás és a nyomában meginduló cikksorozat után a Thatcher-kormány meghirdette e nemkívánatos jelenség ellen tervezett hadjáratát. Húszezer fontig terjedő pénzbírságot, fél év kiszabható börtönbüntetést és a felszerelések elkobzását helyezte kilátásba a rave-típusú rendezvények szervezéséért és a rendezvényeken való részvételért. Ürügyül, a nyilvános kábítószer-élvezet mellett, az a tény szolgált, hogy az illegális rendezvények szervezői kijátszották az adótörvényeket (az ilyen rendezvények többségére igencsak olcsón lehetett bejutni). 1990 júniusában látványos rajtaütést hajtottak végre a Norbur nevű településen tartott „Watch this space” mottójú partin, ami 230 ember letartóztatásával és további 700 bíróság elé állításával végződött. Az acid house körüli, immár hisztéria méreteit öltő események megkoronázásaként megtiltották a rádióadók számára az acid szó használatát, a Burton’s áruházlánc pedig beszüntette a Smileyval díszített trikók árusítását, és jelentős mértékben szigorították a nagy befogadóképességű, lakatlan épületekben való gyülekezés szabályait. Az intézkedések azonban nem sokat értek, a ? arc az ingeken átváltozott ?-ra, az acid house-mozgalom szűkebb keretek közé szorult vissza: klubokba és magánbirtokokra. A tánctér szűkebbé válása, és ami ezzel együtt jár, a részt vevő közönség számának csökkenése hatással volt az acidrendezvények jellegére is: az addigi rave-partikon fellépő zenészek többsége belátta, hogy nem kifizetődő a klubok közönsége előtt kamarakoncerteket adni, és felhasználva undergroundos hírnevüket, ambícióikkal a tömegmédia, a nagyszínpadok és a még nagyobb lemezgyártó cégek felé fordultak.

Technó – a jövő kultúrája (legalábbis ami a közeljövőt illeti) W. J. Bockie és D. J. Fever
Lóky Tamás fordítása